Örökké szépek

Sok mindenre nem nagyon emlékszem az ünnepi műsorból. Úgy éreztem magam, mint aki nejlonzacskóval a fején próbálja követni a körülötte zajló történéseket. Aztán egyszer csak megszólalt a Valahol / Az Örökké szépek című dal – talán Presser Gábor előadásában –, és akkor beindultak a könnyek. Megállíthatatlanul.

Csak álltam, és nem tudtam mozdulni. De már nem volt a fejemen a nejlonzacskó sem. Csak folytak a könnyeim, és nem tudtam, mit érzek, mit is érezzek. És egyszerre volt jelen bennem az a réges-régi színházi előadás, az ottani sírva nevetés, a szilvásgombócok, meg a rántott húsok.

Az elit budai gimnázium színjátszó csapatához csatlakozó vidéki lányként még nem tudtam, hogy a színjátszókör tagjai által istenített musical, és főként annak egy dala milyen fontos szerepet tölt majd be az életemben.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, A Padlás című darabot sem ismertem igazán, mielőtt ebbe az iskolába kerültem volna. De sok ilyen lemaradásom volt a budai, értelmiségi családokból származó gimisekhez képest, akik beszélgetéseikben rendszeresen dobálóztak művészfilm-címekkel meg színházi előadásokkal, amikről nekem, vidéki kis jöttmentnek, nem sok fogalmam volt.

De a szilvásgombócot én is nagyon szerettem. Sőt, a nagymamám főzte még akkoriban a világ legfinomabb szilvásgombócát – és ezt a budai entellektüel unokák közül nem sokan mondhatták el az ő nagymamájukról.

Szóval bólogattam nagyokat, mosolyogtam, úgy tettem, mint aki tudja, miről van szó, aztán titokban listákat készítettem a filmekről, színdarabokról, könyvekről, amiket mindenképpen meg kell néznem, el kell olvasnom, ha ezek mellett valaha is labdába akarok rúgni.

Talán mindettől függetlenül, vagy épp ezek következményeként – a részletek már a múltba vesztek –, de végül elmentünk a Vígszínházba megnézni A Padlást, még az eredeti szereposztásban. Jaj, de nagyon fantasztikus élmény volt! Végigsírtam és végignevettem az egy óra negyvenöt percet, minden egyes percében elmerülve, megtisztulva ebben a varázslatos színházi világban, a csodálatos dalokban, az imádnivaló szereplőkben.

Amint véget ért a darab, azt kívántam, bárcsak kezdődne elölről. Ki tudja, hányszor néztem volna meg újra, loopon, ott ülve a Vígszínház bordó bársonyborítású székében, tátott szájjal, könnyes szemmel, széthasadni akaró szívvel.

Később, amikor már a bölcsészkaron, leendő első generációs értelmiségi pályafutásomat egyengetve Arisztotelész Poétikájában olvastam a katarzis fogalmáról, akkor értettem meg igazán, mit is éltem át akkor, évekkel korábban. Hogy milyen az, amikor a színházi élmény valóban megtisztít, megrendít, felemel.

Az előadás szünetében szerencsére meg lehetett venni a CD-t is. Úgyhogy utána legalább azt tudtam hallgatni újra meg újra, együtt énekelve a stáb minden egyes tagjával. Tisztultam meg újra és újra az Örökké szépekkel, az Ég és föld között itt áll egy padlással, meg a Rádiós dalával – aki már azóta az örökké szépek csapatát erősíti (Kaszás Attila)… és Klári mama is, aki olyan nagyon finom szilvásgombócot főzött, és amilyet azóta sem főz nekem senki. Előbb-utóbb kénytelen leszek én próbálkozni vele.

Aztán eltelt jó néhány év, és már 2004-et írtunk.

2004-ben csatlakozott Magyarország az Európai Unióhoz. És szintén 2004-ben döntött úgy a nagymamám – nem a szilvásgombócos, hanem a másik –, hogy elege van a depresszióból, meg a depresszió okozta szenvedésből. Elege van egy olyan életből, amit szerinte nem érdemes élni, és április 30-án kiugrott egy budai kórház ötödik emeleti ablakán.

Én pedig csak álltam a Millenáris Parkban, ahol április 30-án este különféle műsorokkal vártuk, hogy mi is csatlakozzunk végre az unióhoz. Az egész olyan nagyon szürreális volt – hogy mit is számít tulajdonképpen az EU-csatlakozás, amikor itt nagymamák ugrálnak ki kórházi ablakokon…

Sok mindenre nem nagyon emlékszem az ünnepi műsorból. Úgy éreztem magam, mint aki nejlonzacskóval a fején próbálja követni a körülötte zajló történéseket. Aztán egyszer csak megszólalt a Valahol / Az Örökké szépek című dal – talán Presser Gábor előadásában –, és akkor beindultak a könnyek. Megállíthatatlanul.

Csak álltam, és nem tudtam mozdulni. De már nem volt a fejemen a nejlonzacskó sem. Csak folytak a könnyeim, és nem tudtam, mit érzek, mit is érezzek. És egyszerre volt jelen bennem az a réges-régi színházi előadás, az ottani sírva nevetés, a szilvásgombócok, meg a rántott húsok. És hogy nagymamák ugyan tényleg nem szoktak ablakokból kiugrálni, de talán van olyan, amikor nincs más választásuk. És akkor menni kell. És akkor ugrani kell.

De biztosan várta őt is valahol, ég és föld között, egy padlás. Ahol a fény és a sötét összeér. Mert kell egy hely neki is. És mindenkinek. Egy olyan hely, ahol nem fáznak a csillagok – és a hálóinges nagymamák sem.

És ott, a Millenárison, valahogy éjfél lett, és Magyarország csatlakozott az EU-hoz. Én pedig még mindig csak álltam, és folytak a könnyeim megállíthatatlanul, és csak az zakatolt már az agyamban, hogy a Nagymama soha nem lett EU-s állam tagja.

Azóta megint eltelt sok-sok év. És néhány héttel ezelőtt újra eszembe jutott A Padlás. A YouTube-on végig is néztem egy még az eredeti szereposztással készült felvételt. És végig is bőgtem az egészet, az első hang felcsendülésétől a záróakkordokig.

Ahogy egyre többen vannak az életemben ők, az örökké szépek, egyre inkább más értelmet nyernek a dalok és a szövegek. És jó arra gondolni, hogy talán tényleg van valahol egy ilyen hely, ahol ők már békésen ébrednek minden reggel. Ahol nem számít sem a depresszió sem az EU csatlakozás.

Valahol.

2021. november

1. 

   Valahol a fényeken túl, ami szép volt, s elmúlt, újra vár,