Vörös

Róza már három hete nem találkozott senkivel. Bár nem volt társasági lény, hiányzott neki az emberi hang, az érintés. A gyerekek ragacsos kezének simítása. A borzas fejek homok, fű és kekszszaga. Országos vészhelyzet van—mondták. Kijárási tilalom. Távoktatás. Nevetséges. Ő, a nyugdíjas tanárnő egy kompjúternek magyarázza a heti feladatot. A képernyőn csak a szülők neve olvasható fekete négyszögekben. A háttérből beszűrődik a reggeli csörömpölés, valaki megint nem némította le a mikrofont.  

Jó reggelt, gyerekek, mondja Róza arcára fagyott mosollyal, hamisan éneklő hangon. Ma menjetek ki a szabadba, keressetek egy virágot, préseljétek le, majd fessetek róla egy képet. Ott ül talán néhány gyerek a készülék másik végén, talán a szülők is hallgatóznak, keresik a beszáradt festékeket, a megkeményedett ecseteket.

Hogyan jutottunk idág? Sokszor kereste erre a választ, de hiába olvasta megszállottan a híreket, az agya ellenált. Februárban még végtelenül távolinak tűnt Vuhan és a kínai denevérvírus. De márciusra már Európában is tombolt a kórság. Aztán megtörtént az elképzelhetetlen.

Március 13-án tündökölt a kék ég. Róza kabátgallérján kokárdával ment dolgozni. A nagyszünetben az igazgató bejelentette a karantént. Digitális munkarend. Módszertani ajánlás. Zoom. Viber. Messenger. Teams. Egy új nyelvet, egy új életformát kellett elsajátítania mindenkinek egyik napról a másikra.  

A boltokban elfogyott a vécépapír, a liszt, a maszk. Rózát megbénította a falak közé szorult csend. Kócosan, mackóalsóban zoomolt, és itta a csipkebogyóteát. Nézte a híreket. Várta, hogy az ország felocsúdjon a tömeghisztériából.

Maradj otthon. Ne érj az arcodhoz. Moss kezet. Viselj maszkot. Tüsszents könyökbe. Maradj távol.

Aztán a lezárás negyvenedik napján felbukkant ő. A róka. Róza a konyhaablakból nézte, ahogy a tujasor mögül félénken dugja ki orrát. Vörösesbarna szőre viharvert volt, oldala behorpadt, farkán csomókban lógott a szőr. Hát te ki vagy – kérdezte Róza, de a róka már el is tűnt. Farkán fehér pamacs villant a kert zöldjében.

Eljött másnap is, és harmadnap is. Róza elnevezte Vörösnek és etetni kezdte.

Majd én felhizlallak, gondolta és minden reggel a konyhaablakból nézte, ahogy a róka mohón falatozik.

Már hetven napja tartott a karantén, Vörös pedig a reggeli rutin része lett. Tea, zabkása. Kenyér, tojás. Néha hús.

Róza fotókat küldött a gyerekeknek viberen. Minden héten rókás feladatot kaptak: adatlap, maszk, mese. A diákok lelkesedése Rózában is feloldotta a némaság szorítását.

Vörös egyre magabiztosabban közlekedett a burjánzó kertben. Kezdett kigömbölyödni, a szőre is fénylett. Reggeli után napozott a térdig érő fűben, és lusta mozdulatokkal vakarta a fülét.   

A nyolcvanadik napon jött az újabb bejelentés: marad a digitális munkarend. Hát eljött az idő – mondta Róza. Kellően megszelídítettelek. Kivitte a reggelit, a különleges napra színhúst. Leült a padra. Nézte a szélben meglebbenő íriszeket. És várta a találkozást.

És várt.

És várt.

És várt.

De Vörös nem jött el.