Én és az imposztorom

Neked is van imposztorod?  

Úgy három-négy évvel ezelőtt találkoztunk először hivatalosan. Az ismeretség persze ennél jóval régebben kezdődött, talán olyan 20-25 évvel ezelőtt. Hosszú időn keresztül senki nem mutatott be minket egymásnak. Nem állt oda elénk egy közös barát, és mondta, hogy

„Ez itt Éva, egy kedves, vicces, ambiciózus lány, aki imdja az irodalmat, remekül beszél angolul, és most írni kezdett.”  

„Örvendek.”

„Ez pedig itt a te elválaszthatatlan társad, aki ezután mindig veled lesz, és jól meggyőz majd arról, hogy minden, amit csinálsz, az csupán csalás és ámítás.” „Oh. Örülök, hogy megismerhettelek. (Mondjuk, amúgy nem is). ”

A hivatalos megismerkedés egy véletlen eredményeként történt, amikor épp perfekcionista / szupernő üzemmódban terveztem egy pszichológiai témákat is érintő kurzus tartalmát.  Így futottam bele a az imposztor szindróma néven ismert pszichológiai jelenségbe. A jelenség tüneteinek olvasása furcsa, ezt már láttam, hallottam valahol érzéseket váltott ki belőlem. Minél jobban beleástam magam az irodalomba annál erőteljesebbé vált ez az érzés, míg végül rájöttem, hogy ah. igen. ez én vagyok. 

Én vagyok ez a magát szinte folyamatosan megkérdőjelező valaki, aki már-már megszállottként gyűjti a különféle elismerő bizonyítványokat, diplomákat, nyelvvizsgákat, továbbképzési igazolásokat, bármilyen bizonyítóerővel rendelkező dokumentumot, ami csak az útjába kerül... Én vagyok az, aki nem érzi azt soha, hogy oké most minden remek, hátra lehet dőlni, és lehet a vállakat veregetni nagy erőkkel. Nem.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben.

Én vagyok az, aki szinte soha semmire nem mondja azt, hogy nem, mert persze hogy meg tudom csinálni, és egyébként is ki, ha én nem. Vagy ha esetleg mégis valaki más, akkor az biztosan nem lesz olyan, mintha én csináltam volna. És amikor már épp azt érezném, hogy huh, bár nehéz menet volt, de megoldottam, megcsináltam, jó mulatság, férfi/női munka volt, akkor most talán jöhetne is az a hátra dőlés, meg az a vállveregetés, na akkor támad az Imposztorom.

És azt mondja, hát hülye vagy te teljesen. Most komolyan azt gondolod, hogy ezeket itt tudod etetni hosszútávon. Ezeket, akik alapból 3-4 nyelven beszélnek, te meg nem is tudsz franciául se, németül meg olyan akcentusod van, mint egy keleteurópai szexmunkásnak. Oké angolból nem vagy szar, de ne röhögtess már, mindenki tud már folyékonyan angolul, mitől lennél pont te olyan különleges. Ja, szorri, hogy a férjed angol. HA. HA. meg angolul néztek tévét meg angolul pofázol vele 15 éve. na és meddig tudod még szerinted elhitetni mindenkivel, hogy ez olyan kurvanagy dolog, hogy ettől te jobb vagy. nevetséges. meg a kollegáid is. meg az összes itteni, szerinted nem vágják le egyből, hogy annyira tepersz, majd összeszarod magad, csak hogy lássák már te is vagy valaki, de hát hol vagy te ezekhez a kulturált nyugatiakhoz képest. Jössz itt a cuki kis gulyásszocialista gyerekkori történeteiddel, mert azt hiszed az nekik jajdeérdekes, hogy nem volt banán meg narancs. Szánalmas. Jólvan, persze, kezdj el franciául is tanulni, röhögtesd már ki magad, valami katasztrófa ahogy beszélsz, könyörgöm meg ne szólalj soha itteni ismerős előtt mert ez valami iszonyat gáz. A gyereked is kiröhög ahogy beszéled a németet. A kollegák meg kijavítanak, meg mondják előre a szavakat, hogy addig se kelljen hallgatni ahogy kattog az agyad meg szerencsétlenkedsz. 

Hatalmas nagy paraszt tud lenni és fantasztikus mélységekbe tudunk eljutni együtt, ő meg én. De mióta ismerem, és tudom, hogy van neve, és nem én vagyok az egyetlen, akit ilyen kitartóan kísér és vegzál, szóval azóta kicsivel jobban vagyunk egymással. Azóta legalább el tudom néha küldeni a picsába, hogy akkor nézzük már végig, hogy honnan hová, és nem vagyok akkora rakás szar, mint ahogy ő állítja, és igen persze a szerencse, de azt is ugye be kell vonzani..., és különbenis megdolgoztam érte, kusslegyen. Amúgy meg nézze meg milyen jófej gyerekeim vannak, azok csak nem maguktól lettek olyanok, meg én magam is azért ahhoz képest hogy honnan indultam, mégis itt vagyok, van munkám, nem is szar, meg családom szép, meg kutyám, meg még barátaim is, szóval fogjad gyorsan befele, és hagyjál egy kicsit vállatveregetni. Ilyenkor aztán néha elmegy egy időre, és másokat kezd el csesztetni. 

De tudom, hogy visszajön, és akkor elindulunk együtt megint lefelé a nyúlüregbe (down the rabbit hole – most azzal próbálsz itt mindenkit lenyűgözni, hogy ismered ezt a kifejezést, vagy ekkora sznob lúzer vagy, hogy magyarul sem tudsz már normálisan írni)... és hol iszonyat sebességgel zuhanunk a gödör mélyére, hol lassabban, meg-megállva... de ahogy telnek az évek, így főleg a negyvenen túl, kezdem egyre jobban megtanulni, hogyan is lehetne vele, zuhanások nélkül, együtt élni. 

2021.